Elkezdtem dolgozni magamon – de keményen. Ma megnéztem a barátaimmal a Hotel Transylvania c. mesefilmet, és amikor a filmben kirobbanó boldogság volt, legszívesebben rájuk üvöltöttem volna: „Hogy mertek ilyen boldogok lenni?!” Gondolom van egy elképzelésük, hogy minden valószínűség szerint én nem vagyok boldog. Hát, igazuk van.

 

Rájöttem, hoigy félek a boldogságtól, és a sikertől, mert akkor nem felelek meg a családom kimondatlan elvárásainak, hogy „légy boldogtalan, elbaszott életű!”. Ha sikerese leszek, akkor elveszítem azt az illúziót, hogy szerethet a családom.

 

Nem tudom, hogy valóban ez-e az elvárásuk. Illetve de, igen.

 

Levelet akarok nekik írni, amiben elmondom azt, hogy úgy érzem, büntetnek, mert boldog voltam Mademoiselle Klimttel, azért, mert felvettek a pszichológia szakra. Vagy azért haragusznak rám, mert szégyelltem azt, ahogy és ahol éltünk? Szerettem volna, ha elég jó vagyok Mademoiselle Klimtnek, lenyűgözni, hogy a karjaimba omoljak, hogy erős, büszke férfi lehessek – vagy ezt lássa bennem.

 

Össze vagyok zavarodva – baromi nehéz elismerni, hogy vak voltam, amikor azt hittem, hogy agyon kell dolgoznom magamat, hogy Mademoiselle Klimtnek elég jó legyek – hogy mindent (kackac) megvehessek neki, ami passzol az életstílusához.

 

Úgy érzem, túl sok az, amit a boldogságért meg kell tennem – tele vagyok szarral és szeméttel – egyszerre ez a sok dolog idegen tőlem. Hozzászoktam a mártíromség langymeleg szarához, az önsajnálathoz.

Megosztás a facebookon

bevezető

Helló! Pikírtke vagyok. Régen ezen a néven írtam blogot – most újrakezdem. Több elektronikus naplóm is volt már, de abbahagytam, mert sokan olvasták, akik ismertek, és nekik akartam megfelelni. Ennek a blognak az a célja, hogy segítsen érett, önálló, harmonikus személyiséggé válni.

 

Most nem vagyok az. Egy elég göröngyös út áll még előttem – és a végén nem várnak Mademoiselle Klimt kegyei.

 

Ki az a Mademoise Klimt?

 

A volt párom – hozzá akarok felnőni – róla még sokat fogok írni.

 

A minap vettem fel azt a szokást, hogy esténként, lefekvés után elmondom magamban, hogy miért vagyok hálás, és elképzelem, hogy milyen szeretnék lenni, illetve elképzelem magamat, amint elértem a céljaimat. Baromi nagy félelmet éreztem az utóbbi esetben – mintha jéggé dermedtem volna. Mintha minden életerőm kihúzták volna belőlem. Az anyám szeretetére vágyom, és félek, hogy bármit is érek el, sosem fog törődni velem. Sosem ölel át, és mondja azt, hogy szeretlek, és büszke vagyok rád.

 

A családom, és én közöttem hatalmas szakadék tátong. Nem tudom, hogy közömbösek-e, büntetnek, nem ismernek, neheztelnek, vagy van egy csomó minden, amit nem mondanak ki.

Megosztás a facebookon