Elkezdtem dolgozni magamon – de keményen. Ma megnéztem a barátaimmal a Hotel Transylvania c. mesefilmet, és amikor a filmben kirobbanó boldogság volt, legszívesebben rájuk üvöltöttem volna: „Hogy mertek ilyen boldogok lenni?!” Gondolom van egy elképzelésük, hogy minden valószínűség szerint én nem vagyok boldog. Hát, igazuk van.

 

Rájöttem, hoigy félek a boldogságtól, és a sikertől, mert akkor nem felelek meg a családom kimondatlan elvárásainak, hogy „légy boldogtalan, elbaszott életű!”. Ha sikerese leszek, akkor elveszítem azt az illúziót, hogy szerethet a családom.

 

Nem tudom, hogy valóban ez-e az elvárásuk. Illetve de, igen.

 

Levelet akarok nekik írni, amiben elmondom azt, hogy úgy érzem, büntetnek, mert boldog voltam Mademoiselle Klimttel, azért, mert felvettek a pszichológia szakra. Vagy azért haragusznak rám, mert szégyelltem azt, ahogy és ahol éltünk? Szerettem volna, ha elég jó vagyok Mademoiselle Klimtnek, lenyűgözni, hogy a karjaimba omoljak, hogy erős, büszke férfi lehessek – vagy ezt lássa bennem.

 

Össze vagyok zavarodva – baromi nehéz elismerni, hogy vak voltam, amikor azt hittem, hogy agyon kell dolgoznom magamat, hogy Mademoiselle Klimtnek elég jó legyek – hogy mindent (kackac) megvehessek neki, ami passzol az életstílusához.

 

Úgy érzem, túl sok az, amit a boldogságért meg kell tennem – tele vagyok szarral és szeméttel – egyszerre ez a sok dolog idegen tőlem. Hozzászoktam a mártíromség langymeleg szarához, az önsajnálathoz.

Megosztás a facebookon